|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 71 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-71 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kun Béla 2016. június 18.Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk. Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani. – Hogyan jelent meg életében a bánya? – Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged? – Hirtelen pályaválasztás lehetett… – Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem. – Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani? – Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet. – A bányavállalathoz is az üledékek vonzották? – Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást? – Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól? – Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza. – Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”? – Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket… – A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán? – Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak. – Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe? – Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról… KISGYÖRGY ZOLTÁN Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 18.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében. A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér. 1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában. 1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven. 1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig. Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották. * Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai. A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 24.„NEM ÉN VAGYOK ITT AZ ÉRDEKES”Bayer Zsolt: mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal Orbán Viktor és a kormány bemocskolását tartja az állami kitüntetése miatti vihar valódi okának Bayer Zsolt. A publicista lapunk kérdésére azt mondta: ha a FIDESZt és a KDNP-t szidalmazta volna éveken át a cikkeiben, akkor már régen megkapta volna a lovagkeresztet – Gyurcsány Ferenctől, és most mindenki hallgatna. A díjat nem áll szándékában visszaadni, a stílusáról szólva pedig úgy vélekedett, a kurvaanyázással senki sem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra. – Mit gondol arról a megállapításról, hogy a stílus maga az ember? – Na, ezektől tudok idegrohamot kapni, mert ennél aljasabb és kártékonyabb dolgot nehéz mondani. Ezzel a megállapítással úgy vagyok, mint azzal az óriási karriert befutott mondással, hogy „Ez több, mint bűn, ez hiba.” Ugyanis mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy bármilyen bűnt elkövethetsz, csak ne hibázz! A stílus maga az ember. Tehát aki sokat káromkodik, az egy aljas semmirekellő? Akkor a magyar és világirodalom körülbelül hetven százalékát lehúzhatjuk a vécén. És mi van Verlaine-nel, Rimbaud-val, Baudelaire-rel? Ha ez a mérce, akkor a végén tényleg senki sem mArad. És akkor nem megkerülve magam: ha nem lennék ilyen mérhetetlenül szenvedélyes meg impulzív ember, és képes lennék, mondjuk, megtanulni, hogy előbb számoljak el százig, akkor egészen csillogó-villogó dolgokat tudnék írni. De én már valószínűleg nem fogok megváltozni. Ha elborul az agyam, akkor el van borulva. Ám attól, hogy valaki kurvaanyázik, egyáltalán nem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra. – Már többször elmondta, a tiltakozások ellenére sem adja vissza a kitüntetését. Eközben a visszaadásmérő csak pörög, hetven körüli számot mutatott, amikor az interjút elkezdtük. Ez nincs hatással önre? – Majd ha 1499-et mutat. Úgy tudom, nagyjából 1500-an kaptak eddig különböző, a lovagkeresztemmel körülbelül egy szinten lévő állami kitüntetést. Mondjuk 1450 körül már elkezdenék töprengeni, bár igazi kuriózum lenne, ha én mAradnék az egyedüli díjazott. – Azért itt mégiscsak olyan kivételes koponyák adják vissza az elismerést, mint Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Vágvölgyi B. András újságíró, vagy a Soros-bizalmi Niedermüller Péter, aki jelenleg a DK alelnöke… – Erre a kérdésre megpróbálok kevésbé cinikus választ adni. Az számomra is újdonság volt, hogy ki mindenki kapott rajtam kívül állami kitüntetést. Azt soha nem gondoltam volna, hogy Németh Péternek, Krausz Tamásnak, Heisler Andrásnak vagy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, Hanti Vilmosnak ugyanilyen lovag- vagy tiszti keresztje van. És most, hogy megtudtam, és a széles közvélemény is tudomást szerzett róla… Mégiscsak cinikus leszek: felmerült bennem, hogy nekem nem kellett volna átvennem. De így, hogy például a sztálinizmust relativizáló Krausz Tamás visszaadta a kitüntetését, már sokkal könnyebb lesz viselnie ezt a díjat a többi kitüntetettnek. – A hivatalos indoklás szerint a Gulag rabtelepein fogva tartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása miatt kapta a kitüntetést. Viszont a Google-keresőben a Bayer és bármely tetszőleges szitokszó együttes szerepeltetése esetén minimum ötször több találatot kapunk. Hogy van ez? – Nyilván az utóbbiakat érdekesebb keresgélni. Amúgy feltételezhetően két filmsorozatom elismeréséről lehet szó. Az egyik Szibéria és az orosz Távol-Kelet. Ebben Kolimát és más egykori szovjet haláltáborokat kerestünk fel. Illetve Magadanban készítettem hosszú interjúkat ma is ott élő egykori elítéltekkel. Az egykor elhurcoltak közül sokan már a film bemutatásakor jelezték, mekkora hatással voltak rájuk a látottak. A másik filmem pedig az Ezeregyszáz év Európa közepén, amit jómagam is életem fő művének tartok. Ez két részből állt. Egy mai Magyarországról szóló sorozat, majd a combosabb rész, amelyben a történeti magyar területeket jártuk körbe a Délvidék kivételével, ahol akkor háború dúlt. Ez utóbbi bemutatásával máig adós vagyok, ezt még be szeretném pótolni. Mindemellett közismert, hogy Erdély kifejezetten a szívügyem, elég sok cikket írtam, politikaiakat is. Az egyik miatt hat hónapra ki is tiltott a román kormány. Én vagyok a világon az egyetlen terrorista, akinek papírja van, hogy az, de csak hat hónapig. Merthogy ez volt az indoklás. – Egyébként számított erre a hangzavarra? – Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy kitüntetnek, a boldogság, az öröm és a meghatottság után nagyjából a negyedik gondolatom az volt, hogy ebből botrány lesz. Szóval számítottam rá, mert ha én bárhol, bármikor, bármilyen díjat kapok, akkor elindul a falka, és végigjárja ezt az utat. A Madách-díjnál ugyanez történt, csak akkor kisebb volt a felhorkanás, mert az „csak” egy megyei kitüntetés volt. Az a helyzet, hogy mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal. Mert itt nem én vagyok az érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni. – Tudja, ki írta ezt: „a kései Bayernél a »patkány« tölti be a vessző szerkezeti helyét”? – Fogalmam sincs. – G. Fodor Gábor negyedévvel ezelőtt. – Most már emlékszem. Volt egy kis vitánk G. Fodor Gáborral. Ő erősen más okokból jött ezzel elő, és szerintem már három nappal azután, hogy ez megjelent, megbánta. Tehát őt kivenném az egyenletből. Ez egy teljesen marginális ügy volt, és nem tartozik bele abba a fősodratú és állandó nyavalygásba, amiben viszont igen, mindig ugyanazok vesznek részt. – De ön azért valóban rengeteg embert sértett már meg. Mindig indulatos? – Akik nem ismernek, azt hihetik, hogy egész nap be vagyok gurulva. Pedig a valóságban nálam békésebb pali kevés van. Kifejezetten joviális típus vagyok, ritkán jövök ki a sodromból. Kivéve akkor, ha politikáról van szó. Jó, ez nem igaz. Vezetés közben is tudok ordítozni. De általában csak a politikára igaz, hogy dühít. Viszont a 444-től az Indexen keresztül mindazokig, akik most azzal jönnek, hogy milyen gyakran beszélek csúnyán – ami egyébként nem igaz –, azoknak az életük főtevékenysége 0–24 órában a káromkodás, mert se filmsorozatot nem készítenek, sem egyebet nem írnak, csak gyalázkodnak. És ha az összes jelzőként használt trágárságomat a jelenlegi miniszterelnökre, kormánytagokra, fideszes és KDNP-s képviselőkre aggattam volna, ezt a díjat már réges-rég megkaptam volna – Gyurcsány Ferenctől. – A közelmúltban a pápát is „demens vénembernek” vagy „gazembernek” titulálta. – Ez nagyon kényes ügy. Nem először mentem neki Ferenc pápának, csak korábban finomabb voltam, és el is mondtam, hogy nem szeretném katolikusok millióit megsérteni, bár bemenekülhetnék abba a várba, hogy protestáns vagyok. De nem akarok belemenekülni, mert a protestantizmusom teljesen másodlagos; mert kifejezetten ökumenikusan állok jelen világunkban a vallás kérdéséhez. Katolikus misére is szívesen járok. Ahhoz viszont kénytelen vagyok ragaszkodni, hogy megítélésem szerint a jelenlegi pápa egy konkrét politikai ügyben olyan álláspontot képvisel, amely árt Európának, az európai embereknek és társadalmaknak. S amíg a hit és erkölcs kérdésében a pápa tévedhetetlen, politikai ügyekben nem az. Arra soha nem venném a bátorságot, hogy akár vallási, akár emberi kérdésekben támadjam a pápát, ahogy azt például II. János Pál halálakor megtette valaki (Tóta W. Árpád – a szerk.), akit az én pandantomnak szoktak nevezni a másik oldalról. – Kitüntetést tehát nem ad vissza, de van-e olyan kijelentés, amit utólag visszavonna? – Most, hogy így belegondolok, igen. És nem a Cigányliszka című írásomat, amit mindig úgy idéznek, hogy cigány gyerekek elgázolása esetén tapossunk a gázra. Ez egyébként becstelenség, mert az adott gondolat folytatódik, és egyáltalán nem arra biztat, mint amit bele akarnak magyarázni. Az orgoványi erdőt. Nem azért, mert bármiféle szándékom lett volna akárcsak utalás szintjén is a zsidóság elleni uszításra. Nem is lehetett volna, mert az orgoványi erdőben történt rémségeknek nem volt antiszemita felhangjuk, azoknak kommunistaellenes felhangjuk volt. A cikk apropója egy összehasonlítás volt. Amikor megírtam, akkoriban sokan úgy nyilvánultak meg Magyarországgal kapcsolatban, ami nekem azokat a cikkeket juttatta eszembe, amiket az egykori vörös emigráció tagjai írtak. Szóval, van ebben egy mondatom arról, hogy sajnos nem sikerült mindenkit elásni az orgoványi erdőben. Itt a Kun Béla-féle patkánylázadás szereplőire, támogatóira gondoltam, de elismerem, félreérthető volt. Ezt bánom, de már nem lehet visszavonni. Nagy Áron Magyar Idők (Budapest) 2017. április 23.Győztes szemléletű magyarságtörténetA nagy érdeklődésre való tekintettel újra Nagyváradon tartott előadást múlt csütörtökön Bíró András Zsolt antropológus kutató, a Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés főszervezője. A magyarság múltja, jelene és jövője a nemzetstratégia tükrében című előadást a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartotta meg Bíró András Zsolt április 20-án, csütörtökön délután hat órai kezdettel. A vendéget meghívó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének a nevében Csomortányi István, az EMNP megyei elnöke kifejtette, hogy Nagyvárad egy kultúrharc terepe, ezért nem mindegy, hogy a helyi magyarság milyen történelmi ismeretekkel rendelkezik, illetve az sem, hogy miképpen viszonyul saját múltjához, ezért fontos erősíteni a magyarságtudatot. Nem vesztes, győztes Ennek a célkitűzésnek a jegyében tartotta meg előadását Bíró András Zsolt, aki nem egy témát, történelmi korszakot mutatott be, hanem végighaladt a hunok, majd a magyarok történetén, kiemelve néhány sorsfordító momentumot. E rövid cikk keretében lehetetlen összefoglalni az elhangzottakat, csak jelzésszerűen említjük meg azokat a mozzanatokat, amelyek során megmutatkozott Bíró András Zsolt sajátos, a nemzettudat erősítését célzó múltinterpretációja. Például felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarok a kalandozások korában (9–10. század) bizonyítottan negyvenhét hadjáratot indítottak, és ezek közül csak kettőt veszítettek el. „Azt, hogy Merseburgnál és Augsburgnál a magyarok vesztettek, ezt mindenki tudja, de a többi negyvenöt hadjáratot ki ismeri?” – tette fel a kérdést az előadó. Ugyanennek a korszaknak a jelentős eseménye a 907-ben vívott pozsonyi csata, amelyről alig hallani a magyar történelemkönyvekben, noha annak a győztes csatának köszönhető az, hogy ma is létezik a magyarság. A szemlélet a fontos Bíró András Zsolt a későbbiekben kifejtette, hogy a tatárjárást, ami az elnevezésével ellentétben mongol hadjárat volt, szintén az országot összeroppantó hadjáratként tanítják a történelemkönyvek, amiből az előadó szerint csak annyi igaz, hogy ott, amerre a mongolok jártak, mindent elpusztítottak, de Magyarországot, a környező államoktól eltérően nem tudták elfoglalni, II. Béla királyt nem tudták elfogni, így az országot újjá lehetett építeni a támadás után. Véleménye szerint a mohácsi csatavesztés is túl van hangsúlyozva, hiszen, mint mondta, Mohács után a törökök még évekig nem is mentek Budára. Magyarország tragédiáját akkor nem a mohácsi csatavesztés okozta, hanem a belső széthúzás és a Habsburgokkal kötött „balfék” szerződés. Ugyanez érvényes Trianon esetében is, hiszen az előadó szerint az első világháborút Magyarország nem vesztette el, elvégre a magyar csapatokat az ország határaitól távol levő csataterekről kellett hazahívni, ezzel szemben a nagy háború végén a Károlyi Mihály, majd Kun Béla nevével fémjelzett, az előadó szerint belső ellenségnek tekintett erők politikája vezetett Trianon tragédiájához. Pap István / Erdély.ma; erdon.ro 2017. április 27.Mindig ugyanazokLáthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható. A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét. A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz. Ütemet diktálnának E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került. Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.” Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt. Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott. Újra jöttek a Kun Bélák Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat. Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket. E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István. A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye. Harc a nemzetek ellen És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség. Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása. E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei. A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba. Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni. Fénycsóvát rájuk! Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.) Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere. A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást. itthon.ma/szerintunk 2017. június 5.A trianoni békediktátumra emlékeztek, a nemzeti összetartozást ünnepelték SzékelyudvarhelyenAz itthon maradás és a magyarság egységének fontosságát hangsúlyozták a székelyudvarhelyi Nemzet Összetartozás Napi ünnepség felszólalói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) székelyudvarhelyi szervezeteinek vasárnapi rendezvényén a trianoni békediktátumról is megemlékeztek a részvevők. „Értünk, 1920-at követően nem aggódott a nagyvilág, és most sem tiltakozik jogsérelmeink miatt. Mi csak magunkra és az anyaországra számíthatunk” – szólt a jelenlévőkhöz Gálfi Árpád polgármester az SZNT és az EMNT által megszervezett trianoni megemlékezésen. Mint mondta, a rendezvényen jelen voltak Udvarhely testvértelepüléseinek képviselői is, akik erőt adnak a folytatáshoz, akikkel a formális testvértelepülési szerződéseken túlmenően is mindig összetartoztunk. A mi hazánk Székelyföld, itt élünk évszázadok óta, csak a határok mozogtak a fejünk felett. Otthonról megyünk haza és ez fordítva is igaz – fordult a magyarországi meghívottak fele a tisztségviselő, beszédével az anyaországba való utazásra utalva. Rámutatott, jól ismerjük a Trianonhoz vezető utat és látjuk a világ akkori urait, akik győzelmük után hidegvérrel döntöttek milliók sorsáról, anélkül, hogy megkérdezték volna őket. „Ma sincs másképp. Vigyázat, most is leselkednek ránk a Kun Bélák, a Gyurcsányok: most ők a sorosak, hogy újra szétverjék a megmaradt országot” – jelentette ki Gálfi. Hozzátette, nem gyásznapot ülni gyűltek össze a megemlékezés részvevői, hanem a nemzeti összetartozást ünnepelni. Soha nem szabad feladni a reményt: mindig magunkért, soha mások ellen. (…) Ha a nemzet összetart, akkor nincs az a csapás, amely ledönthetne minket. Mi, akik magyarként a Kárpát-medencében élünk, annak köszönhetjük létezésünket, hogy elődeink a legnehezebb időkben is itt maradtak és felnevelték gyermekeiket. Közülük egy sem ment el gazdagabb országba azt mondván, hogy itt nem lehet megélni. Ha mi is ezt tesszük, akkor megvalósul a nemzet egysége és összenő, ami összetartozik” – hangsúlyozta a polgármester. Reménykedni kell Sajnálatosnak találta Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, hogy a múlt század elejéhez hasonló időszakot élünk, amikor a magyarok szülőföldjüktől távol próbálnak megélhetést találni. Emlékeztetett, boldogulni bárhol lehet, de otthon csak a szülőföldjén érezheti magát az ember. Bereczki-Orbán Zsolt református lelkész kijelentette, nyugodtan éljünk meg a Trianonhoz kötődő veszteségünket és merjük kimondani az igazságtalanságot: fájhat az elszakítottság, gonoszság és a hazugság. Trianon ne legyen csak puszta önmarcangolás, se szeretet nélküli acsarkodás, legyen öntudatunk vállalt részévé – fogalmazott. Hangsúlyozta ugyanakkor, nem csak a romokról kell tudni, a reménykedni kell, hiszen továbbra is jelen vagyunk ezen a földön, lehetünk jobbak, látunk új célokat és van lehetőségünk fejlődni. Be nem tartott egyezség Az első világháború győztes nagyhatalmainak fő bűne az, hogy csak a békediktátum szerinti új határok teljesülésével törődtek, a kirekesztett nemzetrészekre vonatkozó jogokat nem tartatták be – fogalmazott Ölvedi Zsolt önkormányzati képviselő, az EMNP udvarhelyi szervezetének elnöke. Rámutatott, egy szerződés csak akkor tartható érvényesnek, ha annak minden passzusát betartják a szerződő felek. Azért nem szabad lankadjunk, követelnünk kell, hogy a saját dolgainkról magunk dönthessünk, mert a békediktátum ezt kellene szavatolja számunkra – szögezte le. Ványolós István RMDSZ-es önkormányzati képviselő a békediktátumra utalva kijelentette, a történelem nem mindig szolgáltat igazságot, de hiszi, hogy a magyar nemzethalál napjainkban is, csak légbe kiáltott szó, van erőnk leszámolni a magyar végzetszerűséggel. Legyen erőnk ahhoz, hogy összegyűjtsük lelki-, szellemi erőinket, belakjuk ezt a földet, értékeket mentsünk át és újakat teremtsünk, valamint együtt tudjunk élni azokkal, akiknek a sors tett a közelébe. Legyünk magyarok és soha ne felejtsük el, hogy a továbbélésünknek a család, a templom és az iskola az alapja – mondta Ványolós, hozzátéve, hogy az egyéni és a csoportérdekek helyett a nemzeti érdekért kell tenni. A kulturális műsor részeként Nyisztor Huba és Poncsik Lilla szavaltak, illetve az Székelyudvarhely Egyesített Kórusa énekelt. Az esemény a Millenniumi emlékszobor megkoszorúzásával, illetve a régi és az új székely himnuszok eléneklésével zárult. Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro 2017. június 8.„Egyesülés városa” cím: Pásztor Sándor nem írta alá a „magyar elnyomókat” említő beadványtNem volt hajlandó aláírni Pásztor Sándor megyei tanácselnök a „magyar elnyomók”-ról szóló beadványt, amelyben az „egyesülés városa” titulust kérik Nagyvárad számára. A támogatáskérés céljából felkeresett Bihar megyei elöljárók közül csak Pásztor Sándor, a megyei önkormányzat elnöke nem írta alá azt a beadványt, amelyben a Nagyváradi Egyetem történelem tanszékének szakemberei kérik a kormánytól, hogy Nagyvárad, Arad és Nagyszeben is kapja meg az „egyesülés városa” titulust. Az elnevezést a „nagy egyesülés” jövő évi centenáriumi évfordulójának apropóján kapta meg Bukarest, Jászvásár és Gyulafehérvár, a váradi történészek ugyanakkor úgy vélik: az általuk megnevezett erdélyi városok is kellőképpen fontos szerepet töltöttek be az „egységes román nemzetállam” megalakulásában, így „joggal” követelhetik maguknak is ezt a „megtiszteltető” címet. Az egyetemi professzorokon kívül Constantin Bungău rektor, Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, a megyeszékhely alpolgármesterei, a volt prefektus, valamint a megyei önkormányzat két alelnöke is aláírta a beadványt, Pásztor Sándor neve mellé pedig – a Bihoreanul hetilap tájékoztatása szerint – Mihai Drecin professzor a „nem akarta aláírni” szöveget illesztette. Pásztor Sándor szerdai sajtótájékoztatóján az újságírók kérdésére elmondta: a beadvány szövegében olyan kifejezések szerepeltek – például „Budapest, a magyar elnyomók fővárosa” –, amelyeket szerinte meg kellett volna vitatni, illetve átfogalmazni, erre azonban a kezdeményezők nem voltak hajlandóak. „Azt mondták, egy vesszőt sem lehet megváltoztatni a beadványon, én viszont úgy gondolom, hogy ha közösen nyújtunk be egy ilyen dokumentumot, előtte közösen is kellett volna megbeszélni. Nem jutottunk egységes álláspontra, így nem írtam alá” – magyarázta a megyei tanácselnök. Úgy vélte: a témát „21. századi” stílusban is meg lehetett volna közelíteni, akkor nem lett volna kérdés, hogy ellátja kézjegyével. A nagyváradi történészek beadványukban felidézik Arad és Nagyszeben jelentőségét, és arra is emlékeztetnek, hogy 1918. október 12-én Aurel Lazăr nagyváradi lakásában fogadták el azt a – budapesti parlamentben később felolvasott – politikai nyilatkozatot, amellyel az erdélyi románok megfogalmazták különválási igényüket Magyarországtól, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiától. A professzorok az indoklásban Budapestet „a magyar elnyomó fővárosának” nevezik, és úgy vélik: „a magyar nemzet voltaképp hálás lehet Romániának, amiért 1919 nyarán megmentette a bolsevik alvilágtól, amikor a román hadsereg elnyomta Kun Béla rezsimét, és esélyt adott a nyugat-európai demokráciának a magyarországi politika fejlődésében. Hogy ezt Horthy Miklós jobboldali autoriter rendszerének beiktatásával később nem kamatoztatták, az már az akkori magyar vezetők mentalitásának és frusztrációjának tudható be”. Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár) 2017. június 9.HírsalátaILYEN MEMORANDUMBÓL NEM KÉRÜNK. A „román egyesülés városává” nyilváníttatnák Nagyváradot helyi román – többek között a Nagyrománia Pártban is megfordult – történészek, az erre vonatkozó, magyargyalázó megfogalmazásokat is tartalmazó memorandumot pedig más helyi vezetőkkel együtt Pásztor Sándorral, a Bihar megyei önkormányzat elnökével is aláíratták volna, aki azonban erre nem volt hajlandó. A memorandum szerint 1918. október 12-én egy – az akkor egyébként mintegy 93 százalékban magyar többségű – Nagyváradon élő román ügyvéd, Aurel Lazăr házában fogalmazták meg azt a dokumentumot, amelyben kimondják a románok által is lakott kelet-magyarországi megyék elszakadását, Nagyváradot is az egyesülés városává nyilváníttatnák a kormánnyal és a parlamenttel – Araddal és Nagyszebennel egyetemben –, amelyek szerintük szintén „joggal vindikálhatják maguknak” a címet. A memorandumban Budapestet többek között „a magyar elnyomók fővárosaként” emlegetik, de emellett azon véleményüknek is hangot adnak, miszerint nekünk, magyaroknak hálásaknak kéne lennünk Romániának, mivel 1919-ben a román hadsereg verte le a Kun Béla-féle kommunista Tanácsköztársaságot. Érthető módon a magyarokkal szemben ilyen megfogalmazásokat használó memorandumot Pásztor Sándor, a megyei közgyűlés RMDSZ-es elnöke nem volt hajlandó aláírni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 15.Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisaGazda József új könyve: A Golgota útján A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról. Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?” Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.” Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza. A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.) „Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.) „1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?) „Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok) Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is. Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)! „Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...” Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van. Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek. Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 25.Ki az idióta?Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak. Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna. Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak. Ujj János / Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 30.Kun Miklós kolozsvári előadásárólKun Miklós egyetemi tanár, Széchenyi díjas történész legutóbbi kolozsvári látogatásakor telt házas előadást tartott az ún. titkos szovjet történelemről, a Szovjetunió történetének eddig ismeretlen aspektusairól. A zsúfolásig megtelt Minerva-ház C. Gyimesi Éva termében archív fotókkal illusztrált előadás érzékelhető módon, a helyi nagyközönséget megmozgatta és rámutatott a történelem iránti érdeklődés intenzív jellegére is. A Károli Gáspár Református Egyetemen oktató neves történész neve jól ismert a kolozsvári nagyközönség számára is, hiszen több évtizedes tudományos-ismeretterjesztő munkássága révén az erdélyi magyarság is nagyrészt az ő műsoraiból, így többek között a Rejtélyes XX. század című sorozatból ismerhette meg a múlt század sorsfordító eseményeit. Tibori Szabó Zoltán felvezető köszöntését követően Kun Miklós előadását egy személyes, családi történetével kezdte, amelyben felidézte a nagyenyedi származású nagyanyjának, Kun Béláné Gál Irén alakját, valamint nagynénjét, Hánikát, akiktől számos erdélyi és különösen kolozsvári emléket őrzött. Nagyon sok történetet hallott gyermekkorában a mesés kincses városról, ami szebbé és még érdekesebbé tette számára később az erdélyi kiruccanásait. Több mint egyórás előadásában, Kun Miklós részletesen bemutatta Sztálin 1931 és 1953 közötti korszakát, különös tekintettel a második világháború terrorja és a Gulág-rendszer kiépülésére. A történész – aki mindvégig jól érzékelte a nagyközönség igényeit – nem részletezte az Oroszország-kutatás ma már különálló diszciplínává lett tudományágának bonyolult jellegét: egy-egy mondatában röviden megemlítette, hogy egy globális tudományágról van szó, amelyet amerikaiak, németek és magyarok együtt kutatnak. A Gulág-kutatás például 1990 után, amikor a volt szovjet levéltárak lassan megnyitották kapuikat, olyan méretűvé nőtt, hogy csak a legutóbbi nagy amerikai projekt eredményeképp egy hat kötetből álló monumentális sorozat jött létre a Gulág történetéről. Arról, amiről az átlagolvasó sokáig csak Szolzsenyicin műveiből olvashatott, ma már egy teljes tudományágat igénylő kutatási irányzat lett, amely külföldön és magyar nyelvterületen egyaránt könyvtárakat tölt meg szakirodalmával. A magyar kormány például többéves projektet indított a Magyarországról elhurcolt Gulág-foglyok történetének felkutatására. Kun Miklós előadásában kitért arra is, hogy a felélénkülő Oroszország-kutatás, Sztálin gaztetteinek újraértelmezése és még részletesebb, tüzetesebb kutatása rámutat arra, hogy a sztálini rendszer valójában nem más, mint a hitleri genocidium „humánusabb bőrbe bújtatva”. A történész hangsúlyozta, hogy nem óhajt számháborúba belemenni és a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen módon is összehasonlítani, kiemelte, hogy az ukrán nagy éhínség, a holodomor ma már ugyanolyan mesterséges genocidiumként van számon tartva, mint a holokauszt. Kun Miklós felhívta a közönség figyelmét arra, hogy bár a sztálini szovjet rendszerben nem volt „elgázosítás” és tömeges népirtás s olyan nyílt és szisztematikus rendszerben megrendezve, a holodomor, az urániumbányák működtetése és az ún. „bűnös nációk” fogalmának bevezetése során gyakorlatilag ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazták, mint Hitler. Az urániumbányákban Sztálin az ország geológusainak legjavát feláldozta, akiket például arra kényszerített, hogy kézzel bányásszák ki a rendkívül káros és gyakorlatilag néhány hónapon belül halált okozó urániumot. Kun Miklós szovjet levéltári kutatásai nemcsak az eddig ismert szörnyűségek részleteit tárta fel, de Sztálin levelezését kutatva és az 1980-as években még élő idősebb sztálini kormánytagokkal készült interjúi alapján kiderítette, hogy ezeket a szisztematikus gaztetteket – urániumbányászás, politikai elit kivégzése, az ország határvidékén élő „bűnös nációk” elszállítása és (vagy) kivégzése – maga Sztálin személyesen vezényelte és írta alá, így lelkén nem közvetve, hanem közvetlenül több millió ember élete szárad. Kutatásaiból kiderítette, hogy Sztálin például maga rajzolta meg azoknak az atomfizikusoknak a majdani villa-alaprajzait, amit akkor kaptak volna, ha Hitler és az amerikaiak előtt fejlesztik ki az atombombát. De levéltári kutatásaiból arra is fény derült, hogy milyen mértékben irányította a román és magyar delegációk utazásait és szinte magánéletüket is. Előadásának utolsó fejezetében a román és magyar kapcsolatokról és a szovjetek hatásáról beszélt, valamint a Szovjetunió és a kelet-európai államok eddig ismeretlen viszonyrendszeréről, amelyet ismét csak a most előkerült levéltári források alapján sikerült felgöngyölíteni. Az előadás ugyan csak aprócska szeletét mutatta be egy nagyon bonyolult és a laikusok számára nehezen érthető tudományterületnek, Kun Miklós lehengerlő előadásmódja jó összefoglalója volt az Oroszország-kutatás jelenlegi perspektíváinak és rámutatott arra, hogy még a jelenkorászoknak is van mit kutatni, tanulni és az olyan történelmi korszakok, amelyekről elsőre azt hinnénk, hogy már mindent megírtak, tudnak új és meglepő adatokkal szolgálni. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
